Indulni saroktól, kályhától,
más tetszőleges origótól
a megtett út hogy követhető,
feltérképezhető legyen
számonkéréshez, számadáshoz
Mint a pára száll
A légben a bús fény,
Aranylón hinti virágát
Dús színű mezőn,
Kél a szél, s önt mézet
Egy szép tálba megtermékenyítőn
Jól festettél, hát lefestettelek
Feslett álmaim vetetlen ágya
Fess hölgy völgyeinek vágya
Sarki fény az alagutadban
Izzó izgalom – izzadó izmok
Nagy ünnep volt a kisvárosban. Szobrot állítottak a híres tudósnak, aki a városban született. Új növények tették nevét híressé, sok embernek adott kenyeret, egész városokat táplált a hideg északon és a száraz sivatagok szélén.
Hullt az eső, a föld
száraz légzése hozta,
aztán a Nap küldött rám
ismét perzselő takarót,
de én semmiképp
nem akartam gondolni
Reggel felkelni, még álmosan rohanni,
jaj, el ne késs, elkésni szégyen – így
szólt az intelem. Reggel felkelni,
vonathoz rohanni, el ne késs, menni
kell, nem gondolni arra, hogy csak ennyi
lenne az élet?
Fel-feltünedezik még a túlsó oldal,
lehetséges többé már nem olvas
szememből kialszik a fényes múlt, bár
emléke szenvedély s csupa parázs volt.
Már kék ablak az ég,
föld sem vár sokáig,
virágszáron nyakék
mutatja csodáit.
Szél szalad réteken,
mint vidám kiskamasz,
Van pillanat amit szívedbe vésel,
egy érintés száz vallomással ér fel,
alkony, ami csendben hull hajadra;
van pillanat, hogy nem ismersz magadra.
Hegyein, dombjain hűsége villogott,
Kendőbe törölt arcán tájai haláltusája,
Ősöreg mandulafáján fájdalom reménye
Hozta sóhajait.
Állott szemlélve a gonoszokat
Hogy kinek, s mely eszme
épít talapzatot, és üreges
szemmel, távolt fürkésző
szobrokat, kibeszéli a jelen
szelleme, s ha századokon
átnéz mai kobzos éneke,