Kellemes meglepetés. Honnan a csudából vettem azt, hogy hidegek, tartózkodóak irántam a kedves rokonok. Hiszen még Gyuszika is eljött, Csöpi legkisebb unokája, aki aztán csakugyan naphosszat ki sem mozdul otthonról. Akár a nagyanyja. Ilyen a természetük – vettem számba, ki tisztelt meg a látogatásával. Most sincs itt, meg Zsolti, az exfutballista családostól.
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig.
Mért vársz tőlem szép szavakat,
cizellált s újdonatúj fordulatot?
Versemhez nincs csodamúzsa!
Ő csak vájt fülűeknek búg
Amikor láthatóan a „keleti blokkból” jött három fiatal megérkezett, hosszú sor állt a lerobbant négyemeletes háznál. A bejárat előtt eléggé vegyes társaság várakozott. Színesek, arabok, toprongyos francia urak is, persze. „Chambres” volt kiírva egy kopott falon, ahol a fogatlan neonlámpán a „h” és „m” betű reménytelen várt pótlásra.
A Magyar Wikipédia ezt írja a Montmartre eredetéről: „A legenda szerint a domb azért kapta a Mons Martyrium (Mártírhegy) nevet, mert 250 körül a rómaiak itt fejezték le több mártírral együtt Szent Dénest.” De van egy másik etimológiája is a Montmartre-nak, amelyik nem egy legendán, hanem történelmi tényeken alapul.
K. Alajost kezdetben nagyon zavarta az a hatalmas kulcscsomó, mely állandóan ott zörgött a zsebében. Szerencsére csak ő hallotta az idegesítő zajt, mert egyébként végig sem mehetett volna az utcán, anélkül hogy meg ne bámulnák a járókelők és idővel valami csúfnevet rá ne ragasztanának. (Gyakori szokás ez kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismer.)
Ma benyitott a szende május,
virágos köntös, milyen bájos.
Pillantása végig mért,
öregember, mit remélsz?
Nincs az az embör, aki késsel a kezibe gyün a világra, nincs-nincs! Az én apám mindig aztat mondta, Isten nyugtassa, hogy jó kést nem tanál csak úgy az árok szélibe senki, azt ki kő érdemeeeni! Mi nem hétszivafás, csak hétkéses család vótunk, ugye? Mindenki tudta. Szépapám is ezt a mesterséget örökűte, aztán mi mind, ahogy kő!
Álmomban egy Hal Álma voltam
Mindent megúsztam – Mit
A tenger mocskából inhaláltam
Aztán Hat Alma lettem – Egy fának
Lassan közeledett a két férfi az úton. A szerzetes csöndes biztonsággal lépegetett, mint aki jól ismert úton jár, a vendég érdeklődve nézegetett széjjel. Az út két oldalán hosszú karjaikkal pálmafák integettek, közöttük magnóliabokrok sötételltek. A mélyben ezüstösen tündökölt a Márvány-tenger. – Rodostó! – mormogta maga elé a vendég.
A napsütötte konyhában az özvegyasszony bekapcsolta a Szokol rádiót, hadd szóljon a Krónika. Kimerte a húslevesét, majd nagy sóhajtással visszarakta a másik tányért a kredencbe. Még nem szokta meg, hogy egyedül maradt. A dunsztosüveget viszont, amibe a savanyúságot rakta el, már meglehetősen nagy rutinnal nyitotta ki a nokedlihez.
Csetényből sokan eljártak dolgozni a környező bányákba: Kisgyónba, Balinkára és Dudarra. Így adódott, hogy nekünk soha nem okozott nehézséget beszerezni, ha karbidra volt szükségünk. A bányászlámpában vízzel összehozva égő gáz keletkezik, amivel világítanak. Mi leginkább robbantásra használtuk.
„A gazdaságpolitika alakításában eltöltött évtizedek után megerősíthetem, hogy egy sikeres gazdasági modell biztosításához nemcsak a nemzet belső erőforrásainak, karakterének feltárására van szükség, hanem a külső környezet értékelésére is” – vallja a könyv szerzője, Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke.
mikor a jég hátán rekedtek
erejükön túl képesek
létcélt teremteni
mostoha élettérben szorultan
viselik sivár világukat