Szépirodalom – próza

Van egy sofőr. A nagybátyám. A nagyapám. Az unokatestvérem. Esetleg apám. Somogy megye útjain hajtják a buszokat, szürke farosokat (a rossz kilátás miatt a hátsó díszlécet mindig letolatták a kaposi sofőrök), sárga Ikarus 266-osokat, vagányul csíkozott 256-osokat.

Sopánkodik az orvosom, hogy nem jól és nem hasznosakat eszem. Nocsak! Ez aztán az újdonság! Ha nem mondja, tutira bután halok meg. De mi lenne az, ami finom és hasznos egyszersmind, alaposan lestrapált szervezetemnek?

Van egy sofőr. Egy szigorú, bajszos házmester, aki rendet tart a buszon, aki leszállít, előrehív, felállít, bérletet, jegyet ellenőriz, igazolványszámot néz, rendreutasít, megbírságol, megbüntet, intőt ad, beírást ad, a szülőket behívja, majd ő megmutatja, mi a kutyafitty a Hősök terétől nyugatra!

Van egy sofőr. Száguld. Civilben egy öreg faszi (már bocsánat), akár a szomszéd bácsi is lehetne, aki nyulakat tart, és akitől elkéri az ember a flexet. Miközben száguld át a városon a ráncajtós Ikarusszal, a Filmslágerek magyarul kazettát hallgatja oda-vissza.

Hurrá, idén falun nyaralok! Gerendás mennyezet, tiszta levegő, szénaillat és főleg csend, áldott, enyhet adó borogatás a városi ember benzingőzös agyára. Kinyitom az ablakot, hogy benézhessen a csillagfényes ég.

Van egy buszsofőr. Sármos ötvenes (hatvanas?), azt is mondhatnók, jóképű, mindenesetre van benne valami belmondós, amennyiben lesült arcát, őszülő haját és napszemüvegét vesszük.

Két nő beszélget. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket A-nak és B-nek. (Mindig a sor elején jelzem, ki beszél.) Egy szobában ülnek, vörösbort isznak. Nehezen indul köztük a beszélgetés. Olyan ez, mint egy vallomás, vagy gyónás.

A múlt század nyolcvanas éveiben kezdődött a nagy böszme fiú története. Fehér bőrű volt, rengeteg szeplővel, nemcsak az arcán, hanem mindenütt. Az a fajta, aki a napon lángvörös lesz, nem barnul le.

Fogom a kisfiam és beültetem a járókába. Ismerkedik az új körülményekkel. Szemügyre veszi a játékait. Ott sorakoznak körülötte: jobbra a Donald kacsa, Leó, a kutya-oroszlán (sose tudtuk eldönteni, hogy kutya vagy oroszlán) és Csi Csen, a kis kínai, balra a Keljfel Marcsi (azért Marcsi, mert nincs fiús sapkája), Süni Sanyi és Vigyori, előtte pedig a kis cica, a Cirmos a labdájával.

A tavasz azért olyan szép, mert mintha mindig fürdene az ember, fürdik a napsugárban, a színekben, az illatokban és a hangokban. És még ki sem száll az egyik özönéből, máris ömlik rá a másik. Így ömlött a napfény arra a rétre is, ahol Pitypang hajladozott.